1. Miben változtat a művészet az egyének világán a legerősebben?

Válasz: Kitágítja az absztrakt és az intuitív érzékelést, fogékonyabbá tesz a külvilág formai-esztétikai, illetve bizonyos esetekben filozófiai megismerésére.

2. A művészet ilyen módon akkor magasabb észlelést tesz elérhetővé?

Válasz: Értelmezéstől függően nevezhetjük "magasabbnak", bár az én értékrendemben ez a fogalom elég relatív és nézőponttól függ, de ha az intuitívok szótárából indulunk ki, akkor igen, mondhatjuk hogy az egyébkénti "közönséges" materiális dolgoknál magasabb, avagy áthatóbb, árnyaltabb észlelést kínál.

3. Mit értsünk pontosan itt árnyaltabb észlelés alatt?

Válasz: A művészetnek az egyik legfontosabb alkotóeleme a szimbolika. A szimbolika pedig a kommunikációban az árnyaltabb fogalmak közé tartozik, többrétegű, gazdagabb jelentéstartamú mint az egyszerű szinonimák, az egyértelmű köznapi képi-szóbeli ábrázolásmód. Minden jel szimbólum, de a művészeten belül a szimbolika még ezen felül tartalmaz többletjelentéseket minden esetben.

4. Hogy lehet erősíteni bármely alkotásnak a szimbolikáját, kifejezésmódját?

Válasz: Bevált módszerről nem tudok, ha az egyediséget is meg kívánjuk őrizni. Más esetben, azaz a sablonszerűen szerkeszthető alkotások esetében megvannak a bejáratott módszerek, például hermeneutikai, biblikus témák felvetése (a reneszánsz korszakban ezek számítottak a műalkotások, festészet, szobrászat, líra formai követelményeinek, illetve a számmisztikán alapuló szerkesztés - magyar vonatkozásban Balassi Bálint kiváló példa). Egyéb esetben, azaz rendelkezésre álló, rendszerint szigorú formai követelmények hiányában az egyén önmaga egyéniségéből tud meríteni, ilyenkor kell merésznek, kísérletező szelleműnek lenni, ahogyan az avantgárd vagy a parnasszizmus célja is az volt, hogy a művészet szimbolikáját új utakon és új eszközökkel fejezzék ki.

5. Hogy lehet legkönnyebben megőrizni az egyediséget a művészetekben?

Válasz: A véleményem talán meglepő lehet egyeseknek, de azt gondolom, elsősorban azzal, hogy nyitunk az új ismeretek és tapasztalatok, ideák felé. A befelé fordulás, a megszokott értékrendhez való csökönyös ragaszkodás sok esetben éppúgy klisé mint az értéknélküliség. A művészet elsőszámú dekrétuma hogy a művész soha sem elégedhet meg az életével, és az elmúlt századok tapasztalatai alapján ennek az egyik mellékhatása az is, hogy általában a legnagyszerűbb, leginkább művésznek született művészek azok akik életútjúk végéhez érve feleslegesnek kezdik látni munkájukat. Az ő életük a próbálkozás, küzdelem és a világ felé való nyitottság a küzdés ellenére is. Egyediségüket úgy őrizték meg, hogy újra és újra új utakat kerestek, tovább árnyalva szellemük sokszínűségét. Az egyediséget éppen az mutatja meg szerintem, hogy minél több dologgal kísérletezik az egyén - épp ebben a kísérletezés alatt világlik ki ugyanis az az állandó, az egyént meghatározó belső állandó elvrendszer (avagy a lélek legbelső magja), amely meghatározza és egyedivé teszi a művész minden alkotását.

6. Miért nem elégedhet meg egy művész? Vagy éppen mi teszi elégedetté?

Válasz: Azért nem elégedhet meg, mert az elhivatott művészt éppen ez a soha-meg-nem-elégedés hajtja a munkájában, neki az élete nem érhet véget egy ponton ahol megáll és azt mondja, "eleget és jól végeztem a dolgom", a nagyság - legyen az művészi vagy más társadalmi értelemben vett nagyság - természetes velejárója az életút bizonyos értelemben tragédiával való befejeződése. A tragédia hozzátartozik a művészi sorshoz, legalábbis azokéhoz akik nagyot és egyedit kívánnak alkotni.

7. Hogy lehetne mégis más esetben boldog és kiteljesedett egy művész?

Válasz: A pillanatokban, az élete egyes epizódjaiban. A teljességet, ahogyan azt számtalan művész a történelem során kénytelen volt magának is beismerni, sohasem érheti el, és aki mégis ezzel áltatja magát, az meghalt a munkájának, a művészetének, amire az életét tette fel. A boldogság inkább a filmkockák váltakozásában van, mint a film befejezésében. Mentalitástól függ hogy az egyén hol és milyen mértékben véli felfedezni maga számára a boldogságot.

8. Nem lehet akkor, hogy sok művész célt téveszt?

Válasz: Nem minden művész célja hogy a művészetnek vesse alá magát, és ez így van rendjén. Az életben elvállalt feladathoz való teljes dedikáltság azok számára fontos, akik a nagyok közé akarnak emelkedni. Nem lehet mindenki az az egy az ezerből, s ez az önjelölt, sokszor "prófétaszerepnek" gondolt feladatkör nem teszi sem jobbá, sem különlegesebbé az egyént a többinél, ez már csak a társadalom jellemvonása hogy szeret valakit, aki eléggé komolyan veszi saját kitüntetett szerepének voltát, piedesztálra emeli.

9. Mi akkor mégis leginkább egy művésznek a szerepe, a társadalomban betöltött helye?

Válasz: Az élet esztétikai oldalának megőrzése és az új művészeti formák megalapozása. Illetve akadnak önjelölt és a nép által a vállukra emelt szellemi vezetők is akik a művészek közül kerülnek ki, Magyarországon ennek különösen nagy hagyománya volt az elmúlt századokban.

10. Milyen új művészeti formákat és hogyan lehet megalapozni?

Válasz: Nos erről csak akkor tudnék bármiféle választ megfogalmazni ha egyrészt azon művészek közé tartoznék akik épp az új irányzatok megalapozásán munkálkodnak, illetve ha eléggé bejáratott lennék a művészettörténeti szakmában hogy a lehetséges útvonalakról legyenek ötleteim.

11. Mégis, mi lehet a művészet lehetséges jövője?

Válasz: Talán egy következő művészeti forradalom, stíluskorszak, ami a következő természetes lépcsőfok az egymást követő korszakok között. Az environmentalizmus egyre inkább felkapott elsősorban etikai mozgalom, esélyes hogy a művészet irányadó útvonalát valahol a poszt-apokaliptikus téma és egy újfajta naturalizmus között határozza meg a közeljövő. Én azt se bánnám, ha feltámadnának a szecessziós irányzatok.

12. Ha lesz ilyen, mikor várható egy következő művészeti forradalom?

Válasz: 10-15 év, talán több, a posztmodern irányzatok újabban annyira össze mosódnak hogy nehéz disztingválni közöttük, s egy jól látható művészeti forradalomhoz éppúgy kell a szerencse, mint a türelem, tulajdonképpen főleg az elsőn múlik, és azon a néhány emberen, aki elindítja. Ez akármikor bekövetkezhet.

13. Milyen nagyobb eseményeket válthat még ki egy ilyen változás?

Válasz: Na erre hirtelen nem jut eszembe jó ötlet, csak az állami átrendeződés, vagyis a politikán belüli hatások

14. Kik a legesélyesebbek arra, hogy ezeket a változásokat előidézzék? Nem konkrét személyeket kell érteni, hanem inkább, hogy milyen tulajdonságjegyekkel bírnak.

Válasz: Tekintve hogy jó magam nem ilyen vagyok, és ha van is forradalminak tekinthető gondolatom, azt nem azonosítom a saját személyemmel, nehéz konkrét archetípust megnevezni. Csak a múltból tudok példákkal előhozakodni, jól ismert személyekkel, s aki tudni akarja, milyen személyiségek is voltak ezek (Szókratész, Plátó, Seneca, Vörösmarty, Mozart, Petőfi, Verlaine, Russeaou, Marx (igen, még ő is), Ady; érdemes az egyénnek magának utánajárni az ő életüknek, én legjobb belátásom szerint is csak hiányosan tudnám körülhatárolni személyiségük alappilléreit.

15. Milyen nehézségekkel kell majd nekik szembenézniük, akik ezeket a változásokat előidézik?

Válasz: Nagyrészt ugyanazzal, amivel korának minden nagy művésze. Kilátástalansággal, keserűséggel, csalódottsággal, önmagukban és a világban, paradox vágyakkal, a teljesség felé hiábavaló törekvéssel.

1. A hit mennyire és hogyan határozza meg az ember intelligenciáját, felfogóképességét és következtetésekre való hajlamát?

Válasz: A hit független az intelligenciától, azonban lehet jó illetve rossz hatással is az egyén felfogókészségére. Amennyiben a hitet nem akarjuk tudatosan kezelni, akkor lehet olyan hajtóerő a tudás felé mint más esetben a hormonok. Amennyiben azonban a hitet nem eszközként hanem lételemként kezeljük, úgy a megismerésnek, a tudásnak elérésének lehetőségeit is fájóan leszűkítjük. "Boldogok a tudatlanok mert az ő hitük tiszta, boldogok a lelki szegények mert övék a mennyek országa".

2. Hogy válhat lételemmé a hit? Milyen életkörülmények alakítják ki ezt a legkönnyebben?

Válasz: A hit akkor válik lételemmé amikor kizárólagos szerepet tanúsítunk neki a valóság megismeréséhez (ami ellentmondás is ugyanakkor, hiszen a hit, legyen bármennyire közel a valósághoz, természetéből adódóan mindig vélt valóság marad, nem lehet teljes értékű valóság). Az életkörülmények nem is számítanak annyit mint az egyén jelleme, felfogása. Azt ugyan a fiatalkori élmények kezdetben intenzíven formálják ám ez egy meglehetősen nehezen végigkövethető folyamat.

3. Mik azok az élmények, amik leginkább befolyásolják ezt fiatalkorban? Később ez mennyire változhat?

Válasz: Neveltetés, leginkább. Később az ebből fakadó potenciális csalódások. Jellemzően ezek állnak az egyén felfogása mögött, ilyen vagy olyan formában. Változni aszerint változhat hogy az egyén mekkora hangsúlyt fektet rájuk kezdetben tudatosan majd tudat alatt, mennyire képes függetleníteni magát tőlük. Szerintem teljesen ez nem lehetséges, de a gondolkodásban és döntéshozatalban le lehet nullára redukálni a hatást.

4.  Hogy lehet lecsökkenteni ezt a hatást?

Válasz: Nincs bevált módszer. Az öntudatosság, önkritikusság és következetesség minden bizonnyal sokat jelent, de ez sem garantálja hogy az egyén minden, a múltjában meghatározónak vélt hatást meg tudja szüntetni. De talán az megnyugtathat egyeseket ha arra gondolnak hogy nem ők a világ közepe, vagyis a világ sorsa nem (csak) tőlük függ, és hogy a tények függetlenek az egyéni percepciótól.

5. Jelen esetben hogy állnak kapcsolatban az általad említett következők, azaz az: öntudatosság, önkritikusság és következetesség?

Válasz: Öntudatosság kell ahhoz, hogy a saját gondolkodásodban következetes tudj maradni, hogy megtartsd a belső konzisztenciát. Önkritikusság nélkül viszont ez a konzisztencia is csupán cirkuláris gondolatmenet, amely önmagának megfelel, de lényegében nem vezet sehova.

6. Szóval körbe-körbe halad az egyén? De annak is elvileg vezetnie kellene valahová, nem?

Válasz: A saját önigazságához. Ami önmagában egy teljesen ártalmatlan és elfogadható dolog lenne, amennyiben nem érzi az egyén szükségét hogy ezt az egyéni világlátást másfelé is terjessze. Gondoljunk csak példaképpen Ego-ra a celestial-ra a Galaxis Őrzőiből.

7. Mitől fogva ártalmas az egyéni világnézet? Hogy lehet ennek a kárait csökkenteni?

Válasz: Legegyszerűbben az aggresszivitás csökkentésével, de elsősorban azzal hogyha az egyéni érdekeinket tudatosan félre tudjuk tenni másokért. Kihangsúlyozom, hogy nem másokéért, hanem másokért. Ne akarjuk magunk eldönteni hogy mi a legjobb a másiknak, helyette, ha úgy érezzük, valóban jobb az ítélőképességünk az adott kérdéskörben: mutassunk jó példát. Szerintem a világot így lehet megváltoztatni az egyéni szabadság figyelembevételével.

8. Szóval akkor ne is nagyon próbáljunk meg másokon változtatni, inkább mi magunk legyünk a változás? Vehetjük ezt így is?

Válasz: Vehetjük, igen. A jó példa önmagáért beszél, a jó szándék nem feltétlenül.

9. Miért fulladnak kudarcba akkor a jó szándékkal tett kísérletek és próbálkozások?

Válasz: Mert a változás lassú és az önzés aggresszívan próbálja elnyomni a szabadságra vágyókat. Nem mindenki lesz egy szép világ lakója, ám az igazi áldozatok nem az elnyomottak hanem azok akik magukban nem tudnak egy szép világot kialakítani. Ez alól az elnyomók sem kivételek. A világ csak akkor lehet igazán szép amúgy is ha az egyén szelleme tiszta és rendezett. A kudarc pedig csak akkor kudarc ha már nem próbálkozunk tovább.

10. Mitől lesz az egyén vagy az egyének szelleme tiszta és rendezett? Mit kell ehhez a leginkább megteremteni?

Válasz: A lehetőségektől függően a fent említett következetességet, öntudatosságot és önkritikusságot. Sajnos bármennyire fájó lehet belátni, de mindannyiunk keze meg van kötve bizonyos mértékig. Ám ha az életkörülmények révén az egyén el tud érni a szellemi szabadság egy bizonyos szintjére (oda ahol az önkritikusság kezdődik), a lehetőségei máris összehasonlíthatatlanul megsokszorozódnak.

11. Honnan kezdődik a szellemi szabadság? Vannak annak is buktatói?

Válasz: A szellemi szabadság valószínűleg az önreflexióban kezdődik, melynek alappillére a voltaire-i tétel: “gondolkodom tehát vagyok”. Bárminemű szellemi szabadságnak az egyéni jellem lehet a legnagyobb buktatója, ezekre azonban nincs mindenkor bevált megoldás. Tömérdek kognitív hiba rejtezik az egyén minden egyes gondolatmenetében, a konzisztens gondolkodás csupán azt mutatja meg, hogy amit gondolsz, legyen bármekkora ostobaság kívülről nézve, logikailag jól vezeted végig. Az okos ember sajátos jegyének tudható be a képessége az elmés ostobaságokra (az oximoront ennek a művészi szintre emeléseként is fel lehet fogni). A szellemi szabadság másik lehetséges veszélye a szellemi elveszettség, a talajvesztettség érzete. A bennünk levő biztonságérzet utáni vágy, melynek legtöbbünk a külső világban keresi a forrását (ahogyan egy párkapcsolatban is rendszerint a férfi testesíti meg a nő számára a stabilitást), ennélfogva a többség, érthető módon és jogosan visszakozik annak gondolatától, hogy félredobja a hit biztonságát, hogy önként kirántsa maga alól a biztosnak vélt talajt.

12. Szóval akkor a hit jelentősen befolyásolja a biztonságérzetet?

Válasz: Megkockáztatom kijelenteni hogy a hit az önbizalmon kívül az egyetlen ami hosszan tartó biztonságérzetet ad. Ennek szervezett formája, a vallás pedig még ennél is többet: az összetartozás, az életcél érzését. A történelem bebizonyította hogy egy szervezett hitközösség, példának okáért az iszlám (csak hogy ne mindig a kereszténységet említsük) a kezdeti túlélésért folytatott harcokban olyan mértékű morális szintet és teljesítőképességet tudott fenntartani a hitéért küzdő harcosaiban amivel a feltörekvő muszlim törzsek az akkori világ két leghatalmasabb birodalmát (a szászánida és keletrómai birodalom) is a földre kényszerítették - egyszerre. A hit csodákra képes, mert a biztonságérzet csodákra képes.

13. Ha valakinek csak önmagában van hite, az miben tud többet bizonyítani, mint akinek bármelyik mások által is elfogadott hite van?

Válasz: Amennyiben itt az önmagunkba vetett hit alatt az önbizalmat értjük (a kettő nem feltétlenül ugyanaz), esetben a válasz az, hogy szinte minden téren. Az azonban, hogy a társadalom szempontjából mekkora visszhangot tud kelteni az egyén aki a saját önbizalmán keresztül próbál hatni a társadalomra, kétélű kard. A társadalomnak van egy olyan habitusa hogy a kiemelkedő elmék felfedezéseit is beintegrálja a saját hitrendszerébe. Keresztény értékeknek nevezik egyesek a platóni vagy szókratészi szellemi modellt, Brahma prófétájának Sziddhártát. Száz évre innen ha Nietzsche vagy Schopenhauer filozófiája még mindig szignifikánsak lesznek, jó eséllyel be fognak integrálódni a vallások hitrendszerébe, mintha csak abból erednének.

14. Mennyire változhat ez a mindent magába olvasztó jelenség?

Válasz: Nem sokat. A vallás egy természetes evolúciós folyamat része így mindig tovább adaptálódik, a körülményekhez mérten. Ugyanakkor a hibák mindig jelen vannak és a konfliktus mindig abból ered hogy egyesek rámutatnak a hitben rejlő inkonzisztenciákra. Mindig lesz aki kitart a vallás, a hit mellett és mindig lesz, aki megkérdőjelezi azt. Társadalmilag a hit mindig jelentős részt fog képviselni és továbbra is magába fogja olvasztani a jelentős felfedezéseket.

15. Változhat ez? Lehet vallástól független egy nagyobb, összetettebb és fejlettebb társadalom?

Válasz: Lehet. A szekuláris mozgalom eredményeképpen Csehország, Svédország, Dánia, Kanada, Izland mind biztató példái annak hogy a vallás nem nélkülözhetetlen része egy kohézív és biztonságos társadalomnak. Japánban a spiritualizmus és az ateizmus békésen megfér egymás mellett, Kína esetében pedig a gazdasági sikereiben tetten érhető az ateista társadalom hatékonysága.